Nőnapi makáma köszöntő

Szemeid tükrében magyar siralom, melyben fátyolos hályog már Trianon, de látom ahogy a Nyugatinál ötvenhatban a női koszorúban kezedre ütődik a gránát. A szem a lélek tükre, mondják, a dal a szív ezüstje, mondom, versed puha parazsak- mondod, aranyosat írtál megint-mondjuk! Látom mosolyodat íriszek szirmaiban, keresztnév is lehetnél angyalok csókjaiban, meg szivárvány istennő eső után, igéző hártya szememben, egy téli délután!

Érzem százszoros önkéntes véradásodat, érte meg hazádért, ahogyan görbe hátad mosásnak feszül, de ágynak esve részeges társad, vágygejzírben fuldokolva neked esik majd és a legfölsőbb bíróság kettes számú irányelve szerint szét fognak választani benneteket. Csak a gyerekek ne szenvedjenek ettől, meg a múlttól, hogy nem mesélted el nekik azt, hogy kitartás nemzetes asszony katonaszökevény zsidóbérenc van e a házban, tetovált karokon számok, meg a homlokokon sárga csillagok.

Most már lehetsz szoftver a hardveremben, itt van már minden a bal kezemben, egy harisnyanadrág, meg a csipkés tangád, de már tudom te sem akarnád,versedet temetni itt! Ez már nem köldökzsinór csonk, kitágult pupillával ahogy belenéztem abba a napba, mikor a hold árnyéka a földre vetült, vak lettem azonnal, mikor anyám elém került! És keresztet vetsz majd te is az alsó felére, mielőtt megszeged családi kenyered, ahogyan tette azt édesanyánk!

Ó az a béke, kik egyidősek lettetek itt a szabadsággal, vitatkozó németek és oroszok közt ismét satuba szorítva, minden kitelepítettek, meg a házfoglaló, jóllakó mezőkövesdi kubikusok, egymást partizánnak igazolókkal együtt menetelők, a pentelei délivárosban és a radarban városépítést szenvedő, konyhás, vízhordó vasbetonszerelők. Csak semmi púder, maszk meg álarc, smink, skatulya, stigmára várhatsz, ki hiszi majd el neked, hogy mindez megtörtént veled? Hópehely kehely, csevej delej, hókifli, hóbagoly, hódoló hód , hódolód, ringatód, álmodód, állandó versolvasód vagyok neked. Ez legyen most egy váróterem, ahol hirtelen ő is itt terem, szemeivel pásztázza két kezem, ahogy átkarolva ölelem, vele találkozó életem! Hallod-e te maszkabál, farsang lakó kiabál, táncos lábú Tél- legény, álarca egy rém regény,Tavasz-tündér vidám párja, kacagva most csak őt várja! Hű de jó hűhó a hó, vetéseket takaró, hahó telet faló, fagy ó lassan elolvadó!

Ó legszebb magyar nevű lányok, asszonyok, nők, anyák, Fekete Erzsébetek, ti önkéntes melegedők, békekölcsönt vastapssal jegyző hű szeretők, ti pártosak és pártatlan szófogadók, ti világmindenség tünemény teremtményei. Nők, soha nem pihenők, halálba virággal pályaudvarra kísérők, tiszták és maszatosak, vágyvulkánra fakasztó kívánság hergelők, mindenkor hazavárók. Elröpülni gondolatban, megbújni egy kis falatban, kívül hagyni az egészet, vigye el azt az enyészet, hisz nem kell más csak ez a részlet! A lélek fogható, míg lelkesedik, de ha rá lélektelen leselkedik, egy lélekvesztőn elmenekül s az élet háborgó tengerében alámerül! Az ég úrnője álomba ringat, hétfátyoltáncával rám kacsintgat,Salome, mintha Heródes lennék, pedig az ami lenni szeretnék, időhiány miatt már nem lehetek! Ez megint te vagy, selyemgubóban, soha nem hervadóan, mert olykor elvisz a király Elvis dalának hintaján...

Áldottak legyetek örökkön örökké! Mulassatok Ézsaiással, tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót, védjétek meg az árvák jogát és az özvegyek peres ügyét. Lányok, asszonyok, nők, húgok, nővérek, feleségek, anyák, nélkületek árva lenne a teremtett világ. Öleljetek meg bennünket! Értetek szomjúzókat itassatok meg minket, soha nem apadó szépségeitekkel...