Felelet

"De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izrael: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg."

Ézsaiás könyve 43:1-2

Vízből léptem eléd Uram,
a keresztvíz öntött el,
ma parázson lépdelek,
Veled én nem félek,
hiába égne el
benne a testem földi kapszulája,
Benned a biztatás,
és lelkem a béke várja,
mert Te hívtál el Uram,
- nevemen,
csüggedni, félni mindhiába.

Senki

"Szegény, muszáj Herkules állom, Győzöm a harcot bús haraggal. S késik az álmom s a halálom." (Ady Endre: Muszáj Herkules)

Látom, hogy ül
korommal festett sors-felhők alatt.
Látom, hogy szenved,
ma megint más miatt bukdácsolt a nap.
Hallom a gnómok száját,
hogy hintik ostoba szókkal.
Tudom, hogy tudja,
tele a világ talmi jóakarókkal.
Kell mindig
ki a szekeret tolja,
ki más baját önzőn elbitorolja,
ki viszi a balhék bő-summás átkát,
ki akácra cseréli végül a nyárfát,
és baltát ragad,
ha annak csorba az éle...
Akkor is,
farag egy keresztet
- mitől is félne -
győzhet a senki is!

Porcelán

porcelán percek peregnek
halk kattanás jelzi a múltat
tányér és pohár összekoccant
elejtett szó és óvatlan mozdulat

csak alig érintés kellett volna
csak egy lehelet simítás
fehér vattából édes bélés
pauszpapír falú dobozolás

vasláda mélysége éhesen tátong
elnyeli majd a megrepedt
pergő porcelán perceket

belül a rozsda foga némán
dőzsöl belőlük töretlen mélán
hol eddig csak szövet sercegett.

Honnan veszed a bátorságot?

Fogadás

Hogyne szeretnélek,
te,
kicsiny, szőke,
szeplőtelen,
még nem mondanám, hogy rád unt szemem,
minden-reggeli első nézésem feléd tágul,
határtalanság mélysége, hossza vár,
sehol egy hegy,
csak fák állnak áldásra emelt karokkal rám.
Ideszülettem.
Fogadom hát a faóriások rám hulló áldás-árját,
hajamba markoló ragaszkodását a bogáncstövisnek,
innen el engem csak előre lábbal visznek,
faláda-zárban,
öledbe fogom pihenni magam,
küzdésem véled,
te,
sárga fém-arany színű
terméketlenségben is fényem.

Középen

Elmúlás előtti,
erőtlen szavak, hiába
lengetnek fehér zászlót,
nem hallják azt a heggyé válók,
halálos csendet esküdött fent az ég.
Elmálló felhők, alattuk vak,
ellangyult reményű, szép szavak,
páraszemcseként,
semmivé váltan elfoszlanak.
Ködbe borult a tartalom,
irgalom volt-nincs, és fáj nagyon...
Ravatalszínű lett a csend,
zászló sem leng,
tört-fehéren,
fekszik fekete szegélyben.
Hegyek között.
Középen.

Tiszta tüdővel (főpróba)

" magyar vagyok, magyar,
magyarnak születtem,
magyar nótát dúdolt a dajka felettem,
magyarul tanított imádkozni anyám,
és szeretni téged, édes magyar hazám"(népköltés)


 
Megemlékezésre voltam éhes,

egy tűz,

a tavaszi lobbanás csábított,

és láttam a színpadon seregnyi fiatalt,

tiszta tüdővel,

élénk szívvel,

nemesen csendes megébredésben.

Nem volt kardélre hányt csatazaj,

dobpergést elnyomó, dübörgő talpramagyar,

sem tizenkét kívánságpont,

csak olvasott emlékből megsodort,

színes,

három-szín szalaggal átfogott,

tánc,
nótacsokor,

és vers magyar nyelven,

a hazáról,

tízmillió ember édes otthonáról.

Üzenet

Az égi padláson lebeg a csend is,

kötélre fűzve szennyesünk,

kimosta az, ki világra hívott,

s olajjal kente életünk.

Életünk kerekén nem dőzsöl rozsda,

rajta a lánc könnyen szalad,

csengővel riasztva eltévedőket,

maradj igaz, ha terjed a gaz.

Ha terjed a gaz, szívja a véred,

kullancsként ragad a húsba,

csengőm riaszt, üzenem néked,

gyomlálni ne legyél lusta.

Lusta a szád, hályogos szemed,

tükörbe kellene nézned,

ne hasalj le, ne térdepelj,

ál-igazak szennyesének.

RIGÓBOKOR

Két rigó fekete sárga csőrrel

fészket rak a tűztövis bokorban

kettő sosem egy

rigó és nem veréb

fekete gyászban

sárga csillag csőrrel

fészket bizony menedéket

tűz tövisében

ott a bokorban

így lesz végre fiókájuk

védett madár.

nehéz szülés

Látom gyertyafény melegénél érzem
pislákoló emlékeid közül
elővarázsolt képeink körül
hinta-palintás játékainkban
kikötve napraforgószár lovaink
tudat kengyeles vékonyát emésztik
létünk zabláját visszafogónak
szerelmünk lankáin
újra zöldellő vágyak ölelnek
engedj el végre magadtól
egyetlen gyönyörűm
életem halálom
meg nem írt versem
míg ki nem találom...

Hajléktalan költő emlékére

Itt nem lesznek többé olyan telek,
melyeket régen átéltem veled,
tavasz sem nyílik már nekünk
és nem szól harsány énekünk.

Nyaraink is robbanóban,
villám csapott mulatóban
marad csak az ősz velünk,
meg emlék avar életünk.

De addig is míg verselek,
jöhetnek fogvacogó éjjelek,
fázós didergő nappalok,
nem reszketek, csak megfagyok...

a nő hangja

Ez az egész nem költemény,
csak versszelet.

A felidézett hang pedig,
gyémántkeret.

Benne mosódott tónus töredék,
csúnya és szép, fehérek és feketék.

Memória lemezen tű sercegés,
dallamában emlék keresés.

Sosem hallott hangjaidban,
gyönyörűm.

Ébredj!

Elnézlek.

Mintha magányos lennél,
már csak a sors játszik véled,
arcodon bánat,
a vígság utadról el-eltéved.

Elhalni látszik
pirosló tüzes szenvedélyed.

Öregszel talán?

Emlékszem én,
édes vagy Te,
méz csorog a kútjaidból,
ígéretfölded Kánaán,
Sodoma bűnös hűtlensége
hozzád még messze áll.

Te izzadságból nyerted sódat,
belőlem is,
ontsd vissza ránk a régi jódat,
meséljek jó hírt felőled is.

Tavaszi zsongó március,
ünnepre hívj
növendék ifjút, gyermeket,
űzzék el rólad
magányba burkoló felleged!

Tarkállani fog az utca, tér,
a kicsi zászlók lengjenek,
ébredj fel, Hazám, ne higgy már
a rontó embereknek!

MÁRCIUS

Rügyek, bimbók, újrakezdő fakadás,
tavaszt köszöntő áldomás.
Zöldellő hittel való buzdulás,
látomás, jön-e majd nagy változás.
Rügyek, bennük sejtelmes ígéretek,
megfejtésre váró képletek.
Várakozás, múló, születő életek,
sejtelmes kezdetek és végletek.
Bimbók, lányok kitárulkozása,
fényes jövőről álmodása.
Kívánós földek szomjuzása,
friss üdeség áradása.
Fakadás, kukkantó egy új világra,
csodálkozás a láthatárra.
Kibuggyanás a nedves vágyra,
levél hozás a csupasz ágra.
Áldomás, téltemető ravatalnál,
imádkozás, tájsimító boronánál.
Nincs is szebb a hét határnál,
újrakezdő nagyvilágnál.
Te reményt keltő Március,
nevedben tündér Árgius.
Szűzlány és jós Philarenus,
várlak, tőlem el ne fuss!